Edzőinkről, Híreink

Suhanjunk együtt a vízben!

Vados Bence az Iron Swim School oktatója, valamint végtaghiányos, értelmi fogyatékos és autista gyerekekkel foglalkozó szakedző. Amellett, hogy a SUHANJ! Alapítvány és az Iron Swim között ő az összekötő kapocs, a tanítványainak egy olyan világot mutat meg a sport által, amely mindenki számára csak pozitív dolgokat ad: erőt, kitartást, önbizalmat, élményt és felszabadultságot. 

„Ez volt az álmom! 14 évesen kezdett el bennem megfogalmazódni, hogy ezt szeretném csinálni – kezdte Bence. – Ebből az időből származik az első emlékem, amikor a Dagály kismedencéjében a volt úszóedzőm, Málnai István, becenevén Pike megmutatta, hogy foglalkozik a sérült, végtaghiányos, értelmi fogyatékos, autista gyerekekkel. 2012-ben, amikor a mesterem elhunyt, megkerestem a fiát, hogy szeretném átvenni a közel 80 tanítványának oktatását. Érdekes, hogy Pásztory Dóri, aki a SUHANJ! Alapítvány oszlopos tagja volt, ugyanezzel kereste meg. Összekapcsolt minket, és hamarosan megkaptam az egész projektet, immáron az alapítvány keretein belül.”

Bence maga is végtaghiánnyal született, és már másfél évesen úszni vitték a szülei megelőzendő a gerincferdülést és egyéb ortopédiai problémákat.

„Alig múltam három, amikor már itt úsztam a Dagályban, 4 évesen versenyeztem a kecskeméti Mikulás Kupán, ahol megkaptam életem első aranyérmét – mesélte. – Utána szép sorjában jöttek a gyermekversenyek, országos bajnokságok, nemzetközi versenyek. Hatévesen már nemzetközi versenyen is érmet nyertem, később egészen az Európa-bajnokságig jutottam. A paralimpia sajnos nem jött össze, azt gondolom, nem voltam elég eltökélt, hogy csak a versenyzéssel foglalkozzam, mert már akkor is sok minden más is érdekelt.”

A sport mindenkié! – ezt az elvet vallja a SUHANJ! és Bence is, rengeteget tud adni az embernek, épnek és sérültnek egyaránt. És ennek az érintett családok örülnek a legjobban!

Fotó: Kerékgyártó Péter

 „A sport mentálisan tisztít, amikor valaki sportol, csak arra koncentrál, szinte kizárja a külvilágot – magyarázta Bence. – Hatalmas ereje van. Ezek a gyerekek időnként teljesen elfelejtik, hogy bármilyen földi korlátaik vannak. Mentálisan nagyon sokat tud adni nekik az úszás, a mozgás. Nekem pedig ők! Jó érzés látni, ahogy örülnek nekem, amikor edzésre jönnek. Büszkeséggel tölt el, ha együtt elérünk bizonyos mérföldköveket. Amikor a gyerekek bekerülnek a programba, a szülők gyakran elmondják előre, hogy milyen nehézségeik vannak, természetesen ők ismerik a legjobban a korlátaikat. Én viszont éppen ezeket próbálom áttörni, és amikor sikerül, az nekem is megnyugvást hoz. Rám másképp tekintenek, mint egy szülőre. A felnőttek eleinte érthetően szkeptikusak, megtartják a 2-3 lépés távolságot, amikor azonban a gyerekek örömmel mondják otthon, hogy jönnek a Bencéhez, az a szülők felé is egyfajta bizalmat közvetít, és idővel létrejön egy erős kapocs a családok és köztem. Minden sérült tanítványomhoz úgy állok hozzá, hogy nincs lehetetlen. Próbálom a maximumot kihozni belőlük, éreztetni velük, hogy ők nem mások, nem különbök, és álljanak ki büszkén az életben. Próbálok útmutatást adni. Azt hiszem, a szülőknek nagy segítség, hogy látják, itt vagyok én huszonévesen és olyan önbizalommal, mintha mi sem történt volna. Mindig rácsodálkoznak, honnan jön ez a magabiztosságom.”

Honnan is?

„Sok mindenből tevődik össze. Eddigi életem során mindig voltak meghatározó személyek, akik körülvettek bizonyos élethelyzetekben és olyan tanácsokkal, támogatásokkal láttak el, melyek mind, mind erősítették az önbizalmam. A legfőbb szerintem a volt edzőm és az úszótársaim alkotta miliő volt, karöltve a családi háttérrel. Sokat számított, hogy ők az egymás elfogadását, a „meg tudod csinálni” valamint a „Te különleges vagy” szemléletet erősítették bennem. Hozzájuk csatlakoztak a barátok, majd kollégák is.”

Bencének különleges érzéke van a gyerekekhez, és ennek semmi köze ahhoz, hogy néhányukkal ő maga is sorstárs.

 „Érdekes, hogy nem mindig veszik észre, aztán egyszer csak rácsodálkoznak, hogy jé, neked is olyan kezed van, mint nekem – meséli nevetve Bence. – Azt gondolom, inkább a személyiségem hat rájuk, és ezért tudunk olyan jól együtt dolgozni. Az autistáknál például nagy segítség, hogy magánórákra járnak, mert könnyen lehet, hogy a maguk kis világában elvesznének a sok ember között. Az egyik alapelvem, hogy a sport a kikapcsolódás a hétköznapokban és a hétköznapi dolgokon való felemelkedést jelenti. Igyekszem az óráimon a nyugalom szigetét megteremteni, kizárni a külvilágot, hogy a gyermek megpróbáljon kikapcsolódni.”

Bence nem csak sérült gyermekekkel foglalkozik, korábban is oktatott épeket, akár együtt a végtaghiányos gyerekekkel, akiket minden nehézség nélkül sikerült beintegrálnia. Most az Iron Swim Schoolban szintén vannak ép csoportjai és egyéni tanítványai is a SUHANJ! Alapítvány által érkező gyerekek mellett.

„Augusztus végén keresett meg Pásztory Dóri, hogy Árpi (Petrov Árpád, az Iron Swim vezetőedzője) szeretne velem beszélni. Amikor leültünk beszélgetni, Árpi már kész tervvel állt elő, az oktatás mellett hozzam nyugodtan a SUHANJ! programot is, sőt, próbáljuk összefésülni a kettőt. Jelenleg kb. 20-25 fő jár rendszeren hozzám a SUHANJ! Alapítvány által. Az egyik fő célom, hogy a végtaghiányos, mozgássérült gyerekeket integráljam a klubba. Szeretném elérni, hogy az Iron Swim keretein belül valamikor ők is versenyezhessenek.”

Fotó: Kerékgyártó Péter